Újabb technikai elmélet. Biztonság kedvéért magammal hoztam Obádovics J. Gyula: Matematika könyvét, ha elakadnék valahol. Elvégre csak a felhők futását, a hajnal derengését, a bimbó virágba robbanását, a napfény simogató bársonyát, a patak vizének szikrázó zenéjét szerettem volna lefényképezni, de már fogaskerekeket és emeletes törteket akarok, és egy kis derivál függvényt surlófényben….
Azt mondta nagyapám, a fenének járok fotótanfolyamra, amikor a digitális gépekkel már semmit nem kell csinálni, csak megnyomom a gombot és látom is, hogy mi lett. Bezzeg az ő idejében - mert ő már az Isonzónál is fotózott – még önteni kellett az emulziót egy üveglapra és helyben elő is kellett hívni. Szegénykém már keveri a történeteket, ő is a saját nagyapjától hallotta, de azt hiszi vele történt meg, szóval fogalma sincs a fényképezésről, mindenesetre ma estig én is azt hittem, hogy a digitális fényképezés tényleg egyszerűbb, mint a nedves kollódiumos módszer, de tévedtem. Nagyot. Ott kezdődött, hogy kettes számrendszer, meg vonalkód. Odáig értettem, mert olyat már láttam egy csomót, csak nem tudtam, hogy akár egy fénykép is lehetne. Na de elkezdtünk mintavételezni, meg kvantálni, aztán jöttek a bitek, az interpoláció és elszabadult a pokol. De tényleg, hol vagyok? Nézem az Obádovics tárgymutatóját, de még csak hasonló kifejezések sincsenek, végem van. Végre egy ismerős ábra jelent meg a kivetítőn: a hisztogram. Ezt tudom is, hogy mi! Mindig megjelenik a kép mellett az LCD-n. F r e k v e n c i a d i s z t r i b ú c i ó s f ü g g v é n y! Felsikoltottam. Önkéntelenül tolult torkomba a kétségbeesés és halálfélelem szignálja. Végleg elsüllyedtem a fotótechnika mocsarában.
