Kaptunk egy szabad hétvégét, hogy átgondolhassuk, tényleg ezt akartuk-e? Nem adom fel. Aránylag gyorsan kihevertem az előző óra sokkoló élményét, egyre nagyobb tisztelettel tekintek a fényképezőgépemre, mint a modern világ természettudományi ismereteinek legátfogóbb gyűjteményére. Nem akartam hinni a szememnek, amikor egy hölgy jelent meg a teremben – Szilágyi Stefánia – modellfotós. Azzal kezdte, hogy nem érdeklik az elméleti, technikai dolgok, mindent a valóságban fogunk megtanulni és gyakorolni. Szeretem.
Szavaitól életre keltek az állványok, a lámpafejek, előtétek, lágyító és fényterelő szerkezetek. A fény egy fantasztikus dolog, úgy gyúrhatjuk, alakíthatjuk, formálhatjuk, akár a gyurmát és csodálatos hatásokra képes! Ismét feltámadt bennem az alkotó erő. Tereket látok, struktúrákat, tömör és áttetsző tárgyakat, amelyeket soha nem látott módon világítok meg, arcokat, melyeken az árnyékok és a fényfoltok regényeket mesélnek el. Egy kicsit most várhatnak a felhők, a patak, a szél, meg az a virágbigyó. Világítani akarok!