Nagyon érdekes dologra jöttem rá, amire még soha nem gondoltam. Ha expozícióról, fényképezésről volt szó, az mindig egy pillanatot jelentett, amikor a fényképezőgépben lévő fényérzékeny anyag „megjegyezte” az előtte lévő, megvilágított dolgokat. De a fényképezés nem egy pillanat, hanem egy folyamat vége, amit én tudatosan végrehajtok és ez az átgondolt folyamat lesz a fotó. Olyan, mint egy koncert. Mindenki csak a bulira emlékszik, de hogy a fellépés igazán jó legyen, azt rengeteg próba és gyakorlás előzi meg, ami igazából senkit nem érdekel, mindenki csak a produktumra kíváncsi. A másik a fény. A képnek azon a részén, ahova nem kerül fény, ott expozíció sem lesz, tehát a világítás olyan, mint a festés. Ahová nem festek, ott nem lesz semmi. Fantasztikus.
Ma arról volt szó, hogyan építünk föl egy képet, hogyan festjük meg fénnyel, amit láttatni szeretnénk. A fényforrások olyanok, mint az ecsetek, lehetnek lágyak, kemények, szélesek, keskenyek, lehet velük lágyan simogatni, pontozni, megerősíteni, kiemelni, elmosni. A belőlük jövő fény pedig a festék, ami lehet fehér vagy színes, erős, gyenge, finom, durva. És amire még álmomban sem gondoltam, a fények ugyanolyan fontosak, mint az árnyékok, sőt akár azt is mondhatjuk, hogy azért világítunk, hogy árnyékokat képezzünk.
Nagyon várom már a szombati gyakorlatot, hogy a valóságban is kipróbáljuk a kemény reflektort, ami karaktert ad, de mély árnyékokat is, a softboxokat, amik lágyan, de erősen világítanak, és egyáltalán, hogyan változik majd az arc, ha mindenféle irányokból világítom! Egy gondom van csak. A fénymérés. Azok az átkozott fényértékek. Miért nem volt jó a blende meg idő. És hogy a lámpából jön a fény, de a gép felé mérek, mert különben a szög koszinuszával meg kéne szorozni… Na, ez az. Tudtam. Túl szép lett volna, hogy csak fények, meg művészet. Az a rohadt koszinusz csak beette magát, hogy rohadna meg!
