Össze-vissza vannak a napok a március 15 miatt. Nem elég, hogy péntek este van, ilyenkor az ember valami kalandra vágyik, egzotikum, csillogás, meg minden. És mi várja? Színelmélet, digitális eszközrendszerek. Ez tényleg felemelő. Azért nem volt semmi az előadás. Mindenki arról beszél, hogy digitális géppel már semmi érdekes nincs a fotózásban, gyakorlatilag nem is lehet rossz képet csinálni, de ha mégis, egy gombnyomás és tökéletes lesz a kép. Na. Akik így gondolják, azokat szépen összekötözgetném valami jó erős spárgával és beültetném egy ilyen órára, aztán megkérdezném, ugyan hol van az a gomb, amit csak úgy meg kell nyomni, mert ha így van, akkor Beethoven Esz-dúr zongoraversenye is csak egy billentyű lenyomása, oszt kész.
Félelmetes, hogy milyen lehetőségek rejlenek a digitális képfeldolgozásban, de kicsit pánikba is estem, lesz-e időm még megtanulni mindezt? Olyan, mintha egy idegen nyelvet tanulnék, amibe minden nap 5000 új szó születik és legalább ennyi nyelvtani szabály. Hát, azt hiszem, most talán egy pohár vizet tudok kérni, a „digitálisképfeldolgozás” nyelvén. Pedig a Photoshopban is mekkora királynak gondoltam magam. Úgy tudok arcot retusálni, mint a rendszeres nemi élet, villanyvezetékeket tüntetek el a kék égről, vörös szemeket varázsolok fehérre, sötét foltokból virágos mezőket teremtek, de ez mind csak játék a lehetőségekhez képest. Őrület!
