Ahova gimnáziumba jártam hajdanán, csupa tudós ember tanított. Szerzetesek voltak, ráértek. A történelemtanárom azzal kezdte az oktatást, hogy a történelem a legfontosabb tantárgy, úgyhogy nagyon szigorú lesz. A matektanár szerint a matematika mindennek az alapja, ezért ő is úgy gondolta, hogy rengeteget kell követelnie és maximálisan. És ugyanezt előadta a biológia, fizika, földrajz, magyar és az összes többi tanár is. Majd beültünk az első énekórára, gondolván, hogy fellélegzünk kicsit, de azt meg az igazgatóhelyettes tartotta, úgyhogy perceken belül kiderült, hogy a matek, magyar, töri, biosz mind-mind semmi, mert az egyetlen fontos tantárgy, az ének-zene és nehogy azt higgyük, hogy abból nem lehet megbukni. Hát, így jártunk a sportfotóval, pedig ez volt az egyetlen témakör, amire úgy gondoltam, csak becsületből megyek el meghallgatni, soha nem bírtam még végignézni egyetlen sporteseményt sem. Természetesen az első percben kiderült, hogy ez a fotózás csúcsa és „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, mármint az exponáló gomb nyomogatásához – (mert, ugye Petőfiről
már készült dagerrotípia , de nagyon utálta a fotózást, el is tűntette a róla készült képet, csak jóval később sikerült a közben megfeketedett kópiát megtalálni, és Escher Károly kezei által láthatóvá tenni.), szóval borzasztó figyelmet, összpontosítást és nagy technikai tudást igényel a sportfotó művelése. Hát, innen egy kicsit akadozott a figyelmem, mert meleg is volt és az éjszaka is rövid, úgyhogy nem esküdnék meg hányféle sportpályáról volt szó, de ezred alatt egyiken sem érdemes semmit, a Forma 1-re meg csak akkor kaphatok akkreditációt, ha már dolgoztam egyen. Vagány. Úszóversenyen pedig előre tudni kell mit akarok fotózni, rajtot, úszást, vagy végső boldogságot, mert egy tapodtat nem mászkálhatok közben. De a legizgalmasabb csak ezután jött. A gyakorlat egy focimeccsen lesz, mégpedig az FTC
pályán. Életem első meccse. És rögtön a pálya mellett. Már ezért megérte a tanfolyam! Ha túlélem.