Fotós tanfolyam

Az első Photoshop óránk. Végre egy témakör, ami ismerős, akár azt is mondhatnám, hátra dőlök és figyelem kicsit a „kollégát”, hátha tud valami trükköt, ami még eddig nem jutott eszembe. Már a legelső kiadásom megvolt a képmódosító szupercsodából, azóta pedig folyamatosan frissítem az újabb és újabb változatokkal. Egyszer egy kiállításon láttam egy fotót, amin egy teljesen pucér nő állt a vízparton, az volt a kép címe, hogy „Fürdőruhás lány (retusgyakorlat)”. Azonnal tudtam, hogy ez az én világom, egyszer még világhírű művész lesz belőlem. Hordták is hozzám a képeket rendre az ismerősök, miután egy kis önműveléssel gyakorlatot szereztem a filterekben. Pillanatok alatt festményekké varázsoltam a legrosszabb fotót is, fejet cseréltem a mopszlikutyán, sárga hajat és kerek melleket növesztettem a szomszéd lány húgának. -„Természetesen mostantól csak raw képekkel fogunk dolgozni, mert azokon sokkal nagyobb bitmélységgel tudjuk a denzitási és colorfrekvenciákat beállítani…”- mondta András, mintegy köszönés helyett és azonnal megjelent egy olyan kezelőfelület a projector képén, amit még életemben nem produkált a Photoshopom, pedig jó néhányszor fagyott már le munka közben. -Kolor miajóistent denzitált?- kérdeztem rémülten a mellettem ülőtől, aki kimeredt tekintettel éppen leharapta a radírgumit a ceruzája végéről. - Nemtom. Neki olyan másmilyen ez az egész izé. Vagy nem? – kaptam a szakszerű és megnyugtató választ. Hát, így kezdődött az este és az én megtérésem. Így lettem a bóvligyártó Saulból egy projector fényében megvilágosult Pál apostol, aki már tudom és hirdetem mindenkinek, hogy egy igazság van, a valódiság és a minőség és a Photoshop csak és kizárólag erre való. És gyűlölöm az eddigi „átvarázsolt” képeimet a mopszlikutyát és a sárga hajakat. Sosem csinálok többé festményt a fotóból és nem iszom pezsgőt a Hubertusz utáni vörösbor utáni pálinkára. Nem! Soha!

Sportfotó képértékelés. Nem akarok beszélni róla….. OK. Nem az én műfajom, nem is nagyon akartam kimenni a gyakorlatra. De végül tök jó volt a hangulat és éreztem is a témát. ……mint süket gyerek a zongorát… hogy úgy exponáltam. Az igaz, hogy lettek állati jó képek. Fejelések, cselek, mindenki a levegőben, fröccsenő izzadtság… Szerintem letöltötték a netről. De hisz ott álltak mellettem. Nem értem.

Soha nem gondoltam volna korábban, de kifejezetten jól éreztem magamat. Amint elhelyezkedtünk a pálya szélén és a keresőn keresztül figyelni kezdtem a játékot, megszűnt a külvilág. Csak a labda és a játékosok mozgására koncentráltam. Az első néhány képnél éreztem, hogy lemaradtam a megfelelő pillanatról, ezért még jobban összpontosítottam, és végre sikerült megtalálnom a ritmust. Hihetetlen élmény volt nyomni az exponáló gombot és érezni, hogy megvan a mozdulat. Talán 2-3 perces lehetett az első félidő, kérdeztem is a többieket, hogy miért állt le a meccs, mutattak egy lakótelepi ház méretű kijelzőre és hogy letelt az idő. Csorgott a víz a hátamon, görcsben volt a jobb kezem és a nyelvem is elzsibbadt, de azt már tényleg nem értem, miért. Nagyon érdekes este volt. Úgy jártam, mint a paraszt bácsi a műrepülőn. Azt gondoltam, hogy izgulni fogok. Azt is, hogy kicsit csapzottan érek haza. Az is biztos volt, hogy életre szóló élményben lesz részem. De hogy élvezni fogom!

A fórumon (mert az is van ám indulás óta a suli honlapján, külön a mi osztályunknak), rengeteg posztolás ment, úgyhogy én is bekapcsolódtam, és a sportfotó tanárunktól Szalmás Pétertől tényleg egy csomó hasznos dolgot megtudtam a mozgásfotózásokkal kapcsolatban. Az egyik feladatunk az, hogy villamost kell fényképeznünk úgy, hogy 5 különböző módon ábrázoljuk a mozgását a képen. Natejóég. Villamos áll - háttér mozog, háttér figyel - villamos oson. Ez kettő. Netáááán, foroghatna a villamos kereke, mondjuk. Három. Na, jó. Akkor most elmegyek életem első élő focimeccsére, aztán kitalálom a többit – gondoltam, felkaptam kedvenc lila pulóveremet és útnak eredtem. A Metró kocsiban a Ferenc körúttól érezhetően nőtt a feszültség. . José Ortega: A tömegek lázadása című
könyvét olvastam lazán az egyik ajtónak dőlve, de mintha menekülni akart volna a könyv a kezemből. Amikor pedig a Népligetnél kiléptem a szerelvényből, elég erősen ütődött oda a vesém valakinek a térdéhez. Szerencsére hamar megláttam az osztálytársakat és volt valakinél egy fekete esőkabát, amit magamra húzhattam. Erre jött még egy „hivatalos” fotósmellény is, úgyhogy visszatért a bátorságom és úgy léptem be a stadionba, mint Russel Crowe a Gladiátorban… és egy pillanatnyi sokkhatás után a gondolataink is nagyjából megegyezhettek.

Ahova gimnáziumba jártam hajdanán, csupa tudós ember tanított. Szerzetesek voltak, ráértek. A történelemtanárom azzal kezdte az oktatást, hogy a történelem a legfontosabb tantárgy, úgyhogy nagyon szigorú lesz. A matektanár szerint a matematika mindennek az alapja, ezért ő is úgy gondolta, hogy rengeteget kell követelnie és maximálisan. És ugyanezt előadta a biológia, fizika, földrajz, magyar és az összes többi tanár is. Majd beültünk az első énekórára, gondolván, hogy fellélegzünk kicsit, de azt meg az igazgatóhelyettes tartotta, úgyhogy perceken belül kiderült, hogy a matek, magyar, töri, biosz mind-mind semmi, mert az egyetlen fontos tantárgy, az ének-zene és nehogy azt higgyük, hogy abból nem lehet megbukni. Hát, így jártunk a sportfotóval, pedig ez volt az egyetlen témakör, amire úgy gondoltam, csak becsületből megyek el meghallgatni, soha nem bírtam még végignézni egyetlen sporteseményt sem. Természetesen az első percben kiderült, hogy ez a fotózás csúcsa és „ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, mármint az exponáló gomb nyomogatásához – (mert, ugye Petőfiről
már készült dagerrotípia , de nagyon utálta a fotózást, el is tűntette a róla készült képet, csak jóval később sikerült a közben megfeketedett kópiát megtalálni, és Escher Károly kezei által láthatóvá tenni.), szóval borzasztó figyelmet, összpontosítást és nagy technikai tudást igényel a sportfotó művelése. Hát, innen egy kicsit akadozott a figyelmem, mert meleg is volt és az éjszaka is rövid, úgyhogy nem esküdnék meg hányféle sportpályáról volt szó, de ezred alatt egyiken sem érdemes semmit, a Forma 1-re meg csak akkor kaphatok akkreditációt, ha már dolgoztam egyen. Vagány. Úszóversenyen pedig előre tudni kell mit akarok fotózni, rajtot, úszást, vagy végső boldogságot, mert egy tapodtat nem mászkálhatok közben. De a legizgalmasabb csak ezután jött. A gyakorlat egy focimeccsen lesz, mégpedig az FTC
pályán. Életem első meccse. És rögtön a pálya mellett. Már ezért megérte a tanfolyam! Ha túlélem.

Megvettem a két szűrőt az előadás előtt és komolyan mondom, izgatottabban várom a kipróbálását, mint egy új objektívnek. Zoli, a boltvezető megkérdezte, milyen szürkeszűrőt szeretnék, mondtam, hogy szürkét, hátha nem jól értette, de ő jól értette, én nem értettem, hogy szürkeszűrőből számtalan lehet, attól függően, mennyi fényt enged át, de ehhez tudni kell ám a denzitást és annak kifejező számait. Mert egy 0,3-as denzitáson ugye fele annyi fény megy át, tehát egy blendét nyithatok, viszont az értékek logaritmikusan változnak…, na itt elvesztettem a fonalat és rájöttem, hogy figyelni kellett volna az első órákon, mert fogalmam sincs, miről beszélnek hozzám és lehet, hogy ez látszik is rajtam. De Zoli hajthatatlan volt és végül megértettem miért bonyolultabb egy rohadt üvegdarab megvásárlása, mint egy komplett fotóstúdióé. És mivel nagyon humánus volt az árképzés, beszélgetni kezdtünk egy polarizációs szűrőről is megvételi szándékkal. Szerencsére elkezdődött az óra és futnom kellett a tanterembe, így gyorsan meg tudtunk állapodni egy keskeny foglalatú cirkuláris
példányban, amit majd a szünetben fizetek ki, hogy le ne maradjak a hétvégi fotók értékeléséről. Hihetetlen, mi minden jutott eszébe néhányaknak egy hídról, mások meg mennyire lebénultak a feladattól. Nagyjából a középmezőnyben végeztem és a hajnali derengéses fotóm még külön ki is lett emelve. Ó, ha előbb meg lett volna a két új szűrőm!

Képriport egy hídról. Szerda óta ezen görcsölök, álmaimban többször megjelent a Tacoma-híd 1940-es összeomlását bemutató videofelvétel, az a hihetetlenül mázlista operatőr, aki csak ott volt és megcsinálta a világ egyik leghíresebb filmfelvételét, pont egy hídról. Ha csak megnyalná a szája szélét a Lánchíd oroszlánja! (Tudom, nincs nyelve – pont ezért lenne poén!) Vagy épp átadódna a Margit híd már teljesen! (Ez majd a következő utáni tanfolyamosoknak lesz talán téma – pofátlan szerencse!)

A Szabadság hidat választottam, mert nem messze lakom tőle. Korán reggel kikutyagoltam a hídfőhöz és csináltam egy egész tisztességes napfelkeltét, miközben lelkes közterületesek söprögettek a járdán. Rács és utcaseprő sziluettek és felkelő nap. Kezdtem vérszemet kapni. A delelő Nap és két rendőrjárőr már a híd közepén talált rám, amikor fölmásztam arra a szegecselt acélszerkezetre, amin máskor öngyilkosjelöltek szoktak mászkálni, pedig én csak a forgalmat akartam megörökíteni egy különleges nézőpontból. Nem sikerült meggyőznöm a rendfenntartókat pusztán művészeti formabontásom fontosságáról, így maradt a rácsok közüli fotózás, viszont égető hiánya alakult ki egy combosabb szürkeszűrőnek, hogy napsütésben is bírjak bemozdult autókat fényképezni. Hétfőn mindenképp veszek egyet a suliban, és ha nagyon baráti árat mondanak rá - mivel hallgató vagyok – akkor gyorsan egy polárt is újítok. Annyira drukkoltam, hogy jöjjön valami különleges szerkezet is az úton, hogy hamarosan feltűnt egy nyitott fehér csodajármű, benne felvirágozott esküvői pár! Hihetetlen, ezt akartam! Tipikus riporter alkat vagyok, vonzom az eseményeket!

Harmadszor is kisétáltam estefelé, hogy az alkonyati fényeket, a díszkivilágítás felkapcsolását is megörökítsem, s így teljessé tegyem a híd egy napját. Most összeállítok egy képriportot a képekből és nagyon kíváncsi vagyok a többiek munkáira.

Az első „igazi” gyakorlati napunk. 4 fős csoportokba lehetett jelentkezni, különböző időpontokra a nap folyamán. Én a 12:00-át választottam, mert kialhatom magam legalább és mire hazaérek biztosan lesz már valami ebéd. Ja, meg ide jelentkezett az a nagyon érdekes szőke lány is, akivel múltkor a síelésről beszélgettünk. Hátha mégsem otthon ebédelek…

Mennyország és pokol. Szombaton művész voltam, sasként szárnyaltam, néhány óra alatt újra alkottam a Világot, (hiába, a Jóistennek nem volt még Nikonja), legalább három kiállítási anyagot lenyomtam akksi csere nélkül, atombombányi energia szabadult föl bennem és rendeződött kompozícióvá a képeimen. De mindez nulla. Semmi. Értéktelen romhalmaz. Miért? Mert nem számoltam a logaritmusokkal. A gradációval és a denzitási értékekkel. Egyszerűen érthetetlen, hogy nem jutott eszembe a Schwarzschild-effektus amikor szemben álltam a Nappal, mint Don Quijote a szélmalommal. Mi jöhet még? A táguló világegyetem, a kvantumfizika legújabb eredményei mennyire befolyásolják egy jó expozíció beállítását? De hiszen Einstein előtt is készült fotó! Micsoda amatőrök lehettek az akkori kollégák….

Fotótanfolyamra járok! Nem sokat teketóriáztam a jelentkezéssel. Mikor odaértem, már gyülekeztek a többiek, fiatalok, értelmesek, egy csomó csaj, mintha valami művész mozi teázójába léptem volna. Rengeteg papírt nyomtak a kezembe, ha majd egyszer lesz időm, töltsem ki őket, kell, mert hivatalos, meg akkreditált, de az elhelyezkedési tanácsadást azért, ha jót akarok, ne ikszeljem be, mert megtartják ugyan, ha nagyon akarom, de a többiek kocsmázni fognak közben, meg itt egy nagyon szép mappa, ebbe gyűjthetem a jegyzeteket, van jegyzetpapír és tollat is adnak, csak menjek már befelé, mert rengeteg az anyag mára, kezdeni kéne már. És elkezdték. Azt mondták, hogy ez csak egy bevezető óra, csak a hangulat miatt. Csak. Vetített képes előadásban végigmentünk az egész újkori művészettörténeten, a fotózás kialakulásán, a kezdeti módszereken, feltalálókon. Hihetetlen, hogyan készültek a korabeli fotók, és micsoda sztorik voltak. A Fentonnak a Krími háborúban tiszta bogárgyűjtemények lettek a fotói, mert beleragadtak a zselatinba a dögök, az Alice csodaországban-t pedig álnéven írta egy matektanár, aki fiatal lányokat ujujj…… szóval szeretett fotózni. Az amerikai indiánok utólag lettek lefotózva, a Bíró Lajosnak meg feleségül kellett vennie egy pápua lányt, hogy fotózhasson közöttük. Az egész impresszionizmus egy fotósnak köszönhető, valami Nadar és tökre igaza volt abban, hogy csak arról tudunk jó képet csinálni, akit jól ismerünk.

 Hogy miért pont most? Egyszer hallottam egy sztorit. Egy vak koldushoz odament egy ember és azt mondta neki, hogy kicserélné a táblát a kezében – amire az volt írva, hogy vak vagyok, segítsetek – és higgye el, rengeteg pénzt fog gyűjteni. A koldus beleegyezett, s az új táblától valóban ömleni kezdtek a bankjegyek a szakadozott kalapba. Hogy mi volt írva a táblára? „Itt a tavasz és én nem láthatom.”